„Vissza, vissza!” – invitálta október 23-án magyarul az oroszokat a telhetetlen közönség. Ekkor hangzott el mellettem a bizarr poén, hogy 1956-ban ilyesmi nem történhetett volna meg, még Pozsonyban sem. Nyugalom, gyorsan megmagyarázom. A forradalom évfordulóján egy orosz és egy magyar zenekar lépett fel a pozsonyi SubClubban, amely mellesleg egykor bunkerként szolgált, és a szovjetek fúrták a várhegybe. Még mindig eléggé deprimáló hely, szűk, sötét, szorongóknak nem ajánlott, az underground zenei stílusokat kedvelő fiatalok körében azonban igen népszerű. Jelentős forradalmak zajlanak itt hétről hétre, aki kíváncsi a könnyűzene jövőjére, érdemes bemerészkednie a hegy gyomrába. Tudtommal eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy ezen a nagy napon közös koncerten szerepeltesse az egykori megszállók és az egykori forradalmárok unokáit a megbékélés, vagy sokkal inkább a remek szórakozás jegyében. Nos, az ötlet a pozsonyi magyar intézet alapítványa huszonéves szervezőjének agyából pattant ki, és akkora sikert aratott, hogy végül ez lett az intézet hivatalos október 23-i rendezvénye. Amint az várható volt, a fiatalok lelkesen, a konzervatívabb ízlésű idősebbek pedig fejcsóválva fogadták a hírt. Tegyük hozzá, politikáról egy szó sem esett azon az estén, született viszont néhány apró győzelem. Például először csendült fel a „bunkerban” magyar népzene.

És a nemzetközi helyzet csak fokozódott: színpadra perdült Deti Picasso nevű orosz kommandó, amelyet legutóbb ötezer emberrel együtt láttam a Sziget világzenei nagyszínpadán. Nos, ugyanazt a nívót produkálták egy kétszáz férőhelyes klubban is: megnyitották a kelet–nyugati átjárót; az örmény népzene masszív gitárhangzással és némi pszichedéliával támogatva igazi huszonegyedik századi hangzást eredményez. Ráadásul énekesnőjük internacionális szupersztár-kvalitásokkal bír; nem csodálkoznék, ha jövőre Amerikát is meghódítaná, és ők lennének Budapest Gogol Bordellója. A zenekar negyede egyébként magyar, ha belegondolunk, ez is maga a forradalom.